Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Borges

borges.jpgJorge Luis Borges a világteremtő írók közé tartozik.

Nem    leírja, megfigyeli, vagy esetleg kipellengérezi a látható valóságot, hanem átemeli olvasóját egy magaalkotta, öntörvényű világba, amelyről Platóntól a legmodernebb szubjektív idealistákig filozófusok sora álmodott, ahol idő és tér értelmüket vesztik - illetve új értelmet nyernek -, ahol a csoda realitás, ahol a Jung által feltételezett, az emberiség kollektív, ős-eredeti emlékezetét megtestesítő archetípusok eleven valósággá válnak. Borges írásainak legfelső, ún. sztori-síkja ezért igen keskeny: legtöbb novellája tartalmát egy-két szóban el lehetne mesélni - viszont mélyebben, annál kincset érőbb rétegekre bukkanhat az értő olvasó. (Ez az oka, hogy Borges manapság nem számít igazán népszerű írónak: Kinek van arra ideje, hogy egy kétoldalas novella felett napokig gondolkozzon? És a végén meg az sem derül ki, ki volt a gyilkos...)

 

Borges világában nem elég csak átutazónak lenni: Valahol minden novellája mindegyikkel összefügg - játszódjon bár az egyik a feudális Kínában, a másik meg egy baloldali puccsal bajlódó dél-amerikai miniállamban -, tehát minden új tartomány feltárása ebben a világban a már ismertnek gondolt részek újraértelmezéséhez vezet. Teljes egészében talán soha nem ismerhetjük meg ezt a világot - hiszen Borges filozófiájának éppen ez egyik sarokköve. Ha a látható valóság gyakorlatilag megismerhetetlen, akkor miért lehetne pont az ő világát megismerni? -, ez pedig paradoxonok sorához vezet. Borges szinte üldözi a paradoxonokat!

 

Természetesen, Borges olvasója jól tudja, hogy az ellentétes dolgok akár egyszerre is igazak lehetnek - csak az iskolai matematikaórán nem lehet valaminek az értéke +1 is, meg -1 is -, a keleti filozófiákban az ellentmondás nem valami azonnal megszüntetendő, kiküszöbölendő hiba, hanem minden dolgok oka, eredete. Ezekből az ellentmondásokból teremti tehát meg Borges azt a teret, ahol hősei-antihősei léteznek. Mint az előbb már volt róla szó, Borges filozófiájának gyökerei valahol Kínában erednek. De, természetesen, megférnek benne az arab gondolkodás, a zsidó kabbala, a keresztény misztika, sőt, a vudu-vallás elemei is. És mindenütt, mindent finoman beborít a mágia: a gondolat, még inkább a kimondott szó hatalma. Ebben - és persze, még sok másban is - Borges egyedül áll az irodalomban: nincs még egy olyan író, aki ilyen fantasztikus tárgyi tudást vegyítene ilyen sokrétű, nyílt és okkult filozófiával, és ebből nemhogy valami zavaros miszticizmus születne, hanem egy hihetetlenül átgondolt, működőképes, saját törvényei alapján szigorúan következetes rendszer.

 

Követői, persze, szép számmal akadnak: Amint mondani szokták: az egész modern orosz irodalom Gogol köpönyegéből bújt elő - ugyanígy bújtak ki a latin-amerikai irodalom modernjei Borges körkörös romjai alól, élükön azzal a Cortázar-ral, akinek a "legborgesesebb" novellájából készült, "Nagyítás" című Antonioni-film mindmáig a legjobb filmek között van, és amely valóságos értelmezési láz-hullámot indukált egykor értelmiségi körökben (Aligha ismétlődik ez meg, a mai filmek kínálatát tekintve...). Borges követői nemcsak Dél-Amerikában találhatóak: felfedezhetjük hatását Italo Calvino, Buzzatti, vagy Truman Capote novelláiban, de talán mindenkinél jobban Umberto Eco könyveiben. eco.jpgEco szintén imponáló műveltségbeli anyagot halmoz fel műveiben, és szintén paradoxonokra épít. Figurái ugyancsak a mágia és okkultizmus vonzáskörében mozognak, és Eco-nál sem lehetünk bizonyosak benne, meddig tart a valóság, és honnan kezdődik a mese. De: Amíg Eco néha, szinte kikacsint a sorok közül, mondván: No, sikerült behúznom téged a csőbe, kedves olvasó? - addig Borges sokkal szigorúbb: egyetlen pillanatra sem engedi el "áldozatát". Pontos irodalomtörténeti adatokkal, szikár esszéstílusban értekezik például egy könyvről, és mire az olvasó rádöbbenne, hogy lóvá tették, inkább kételkedik a valós világban, mint a Borges által recenzált, sosemvolt könyvben. Ilyet azért Eco nem tesz. Ebben a tekintetben Borgessel leginkább a mi Szerb Antalunkat lehetne rokonítani: a Pendragonok ősi kastélya ugyanabból az anyagból van építve, mint Borges labirintusai. Csakhogy, amíg Borgesre az irodalmi díj és a nemzetközi elismerés várt, addig Szerb Antalra a puskatus.

 

Még két írót kell megemlíteni: Szintén a világalkotás igényével lép fel Tolkien is, aki hasonlóan Borgeshez, Eco-hoz, a nyelvészet felől érkezett el az irodalomhoz. tolkien.jpgTolkien Middle Earth-je akár határos is lehetne Borges labirintusokkal és elágazó ösvényekkel ékes világával. Persze, Tolkien egy szemernyi kétséget sem hagy affelől, hogy amit olvasunk, az mese - nem is akármilyen -, esetleg azon csodálkozunk, hogy a manók, elfek stb. milyen következetes filozófiai rendszer szerint cselekszenek, és mennyivel valóságosabbak, mint egy realista regény emberfigurái. Borges pedig pont fordítva. mikor azt hisszük, hogy hús-vér emberről olvasunk, ami a lehető legreálisabb, akkor emel minket át a mesébe a legnagyobb hatásfokkal. Jellemző, hogy nálunk Borges sokáig, mint sci-fi író volt elkönyvelve - Tolkien Hobbitja pedig, osztozva a Gulliver, a Robinson  sorsában, gyermekkönyvnek -, talán azért, mert az akkor uralkodó, mindenre mindenáron címkét ragasztani akaró szemléletmód ebbe a viszonylag fiatal,  pontos műfaji határait meghatározni nem tudó, vagy nem akaró irodalmi áramlatba vélte bepasszírozhatónak. Gondolván, ott nem csinálhat bajt. A borgesi világnézet ugyanis kevés dologgal áll élesebb összetűzésben, mint az Európa jókora részén mintegy fél évszázadig uralkodó bolsevik ideológiával. Nyilvánvalóan úgy vélték, a lézerkardokkal lövöldöző robotsárkányok között elfér a bokharai Abenhakán is, aki a maga labirintusában halt meg...

 

Pedig Borges se nem "sci", se nem "fi". Nem "science", vagyis tudomány a szó eredeti értelmében, csak a diszciplináit, módszereit, formuláit veszi át. Áltudomány, mondhatnánk, ha e szónak nem lenne pejoratív jelentése. Áltudomány a javából, mivel a teljes felépítménye logikus, csak az axiómák nem valóságosak. Ha például rögzítjük, hogy 2x2=4, akkor erre egy egész matematika felépülhet. Borgesnél a 2x2 akármennyi lehet, de 4 biztosan nem. Namármost, erre is fel lehet egy tudományt építeni, ugyanolyan törvényekkel, amelyek egymásra hivatkoznak, és egymás hatáskörében működnek is - csak az alap hibás. Borges törvényei tehát a "mi lenne, ha..." törvényei. Székely András így ír erről:

 

"A történészek réme a pontatlanság. Tegyük fel, hogy egy kutató kézbe vesz egy könyvet a könyvtárban, talál benne egy adatot, elfogadja, és valamilyen következtetést von le belőle. Az adat - egy sajtóhiba miatt - téves. A kiadó kívánságára a nyomda cédulát csúsztatott mindegyik példányba, amelyen felhívja a figyelmet az X-edik oldalon található tévedésre. De ebből a példányból hiányzik ez a cédula; valamelyik olvasó felhasználta jegyzetpapírnak, vagy felírta rá a szomszéd helyen ülő hölgy telefonszámát. A hiba nem derül ki, a kutató megállapításaival együtt gyűrűzik tovább. És ha netán évtizedek múlva valaki felfedezi, már szinte lehetetlen felfejteni a tévedésen alapuló téves következtetésekre visszamenő tévedéseket. S mennyi hibalehetőség volt a könyvnyomtatást megelőző időkben, amikor az elődök műveinek jól-rosszul való másolása dicsőségnek számított!"

 

A borges-i áltudomány pont itt kezd működni. Ezért szerepel műveiben legtöbbször időben és térben távoli, egzotikus ország a maga egzotikus figuráival: az átlagember számára a valóságos világ e   tájai és emberei semmivel sem valóságosabbak Borges hőseinél. Pl. Averroes legfeljebb apróbetűs részként szerepel a filozófia tankönyvekben - átlagos olvasó életében sem hallotta a nevét - de az arab filozófiával komolyan foglalkozók is szívesen elhiszik Borges-nek, mi volt Averroes véleménye a madarak színéről és a cordóbai rózsakertekről.

 

Érdekes, hogy a modern tudomány, mintha Borges művészetét preferálná a klasszikus tudományokkal szemben: Sorra derül ki, hogy az évszázadokig axiómaként elfogadott tételek a matematikában, fizikában, biológiában vagy határesetek, vagy szamárságok, melyek elfogadását csak az adott kor tudományos-technikai színvonala, illetve színvonaltalansága menti. Igen jó példa erre a „Funes, az emlékező” című novella: Funes, aki mindenre emlékszik, minden kis részletre, amit csak egyszer is látott, vagy hallott, aki tizenévesen már vénembernek számít, és lefüggönyözött, elszigetelt szobában kénytelen élni, hogy több információ már ne érje, mert beleőrül - egyike  Borges hátborzongatóan jó ötletének. Erre mit történik? A tudomány kideríti, hogy csakugyan nem felejtünk el semmit, csak komoly pszichés cenzúra-rendszer akadályozza meg, hogy mindig mindenre emlékezzünk, különben tizenévesen már vénemberek lennénk, és beleőrülnénk...

 

mandel.jpgUgyancsak, mintha csak egy Borges-novellában szerepelne a tér végtelenségig oszthatóságát, és ennek törvényszerűségeit feltáró új tudományág, a fraktálgeometria. Borges több novellájában is felbukkan a Zénón-féle híres teknősbéka-paradoxon, és mind az elágazó ösvények, mind a babilóniai sorsjáték egy olyan térgeometriai paradoxonra épül, egy olyan "fa-struktúrára", amelynek minden pontja egy újabb "fa" kiindulását képezi. Nem telt bele félszáz év, és egy Mandelbrot nevű matematikus Nobel-díjat kapott a törtdimenziójú, végtelenségig osztható geometriai alakzatok felfedezéséért... Vagy gondoljunk csak a „Titokban végbement csoda” időparadoxonjára, amely az einsteini időfogalommal rímel. Tehát Borges vagy kivételesen szerencsésen hibázott rá dolgokra, mint pl. Verne tette, vagy ténylegesen rendelkezett bizonyos váteszi képességekkel, amelyek révén, ma még ismeretlen módon, egyfajta mentális kapcsolatba kerülhetett azzal a bizonyos kollektív ős-tudattal, mely az emberiség által valaha felhalmozott és a jövőben felhalmozandó tudást tartalmazza, és amelyre valamennyi misztikus utal, Hermész Triszmegisztosztól kezdve Hamvas Béláig.

 

Természetesen, ha az olvasó "résen van", vagyis megszokja Borges gondolatmenetét, és megismeri világ- és tudományalkotó módszereit, óriási ismeretanyagot gyűjthet össze novelláiból. 

 

A fentebb említett másik író, aki szintén magyar, de Szerb Antallal ellentétben megérte művei elismertségét, Karinthy Frigyes. A rokonság ebben az esetben nem tartalmi, hanem inkább hangulati: az a különös, gótikus, miszticizáló légkör, ami Borges műveinek annyira sajátja, Karinthynál is gyakran megjelenik, azonban korántsem annyira lélekbemarkolóan depressziós megoldásokhoz vezet, mint Borges-nél: Karinthy figurái még a legnagyobb tragédiában is képesek optimizmusra.

 

Borges szimbólumrendszere meglehetősen bonyolult, de két alapvető szimbólum végigvonul novellái során: a kör és a labirintus. A kör, minden síkidom közül a legtökéletesebb, az emberiség legősibb jelképei közül való: mágikus ábra, mandala, melyből az összes többi idom származtatható, tehát mint ilyen, a teremtés szimbóluma. Ilyen értelemben "körkörösek" a romok, amelyeket a "délről jött" férfi kutat, és közben mágusként a teremtéssel kísérletezik. A kör a végtelenséget is szimbolizálja, sőt, mint azt a Bábeli könyvtárban kifejti, magát Istent is. Ezek után csak természetes, hogy az Isten betűjét egy jaguár bundájának mintázatában felfedező azték - vagy maja? - mágus börtöne is kör alakú...

 

A borgesi kör másik értelmezésben a nulla, vagyis az érték nélküli, tehát legtökéletesebb számjegy - ami a valóságban nem is létezik. Borges gyakran merült el a Tarot misztikájában, ahol a nulla a Bolond, vagyis a magát a valós világból kivonó, abszolút szabad, mindent újrakezdeni képes ember száma. Borges hősei pedig szinte egytől-egyig ilyenek, sőt, alkalmasint magát is szerette volna ilyennek tudni. A nulla - vagyis a kör - ellenpólusa az egyes - vagyis a vonal -, ez a Tarot-ban a mágust jelenti: nem véletlen, hogy Borges mágusai mindig egyedül vannak. Egyedül van az archeológus a körkörös romok között, egyedül van a bikafejű ember a labirintusban, de legreménytelenebbül a cseh író van egyedül, aki a tűzparancs kiadása és a puska eldördülése között, a megállított időben megírja a színdarabját. Ez az egyedüllét már kafkai méretű!

 

Még gyakrabban fordul elő novelláiban a labirintus, ez az ősi kínai szimbólum. Miként Kung Fu-ce, Borges is kétféle értelemben használja -  mint az „Az elágazó ösvények kertje” c. novellából látszik leginkább - térben és időben. Borges feltételezi, hogy mint a novellában szereplő kínai író könyvében, több, alternatív, párhuzamos idősík létezhet, vagyis minden döntéshelyzet egyszerre két - vagy több - idősíkban folytatódik, és ezek a síkok csak a probléma megoldásában különböznek. Persze, ennek átlátásához egy Funes-re, az emlékezőre van szükség: hiszen szinte minden másodperc választási lehetőségeket produkál, így azután a párhuzamos síkok száma gyakorlatilag végtelen, és ráadásul állandóan permutálnak.

 

Itt kapcsolódik tehát össze a végtelen bonyolultság szimbóluma, a labirintus, a végtelen egyszerűségével, a körrel. A labirintus megjelenik a valóságban is, az autentikus labirintus az európai civilizáció bölcsőjének színhelyén, Aszterión házában. Ez a novella szinte összefoglalója a borgesi agnoszticizmusnak: Minótauroszt is a halál segíti hozzá a megváltáshoz az életnek nevezett fizikai és filozófiai labirintusból, ahol csak a tetemek segítenek hozzá, hogy az egyik galériát a másiktól megkülönböztessük. Nem véletlenül egyik legismertebb sora Borgesnek, amit Theseus mond a novella végén: „Hiszed-e Ariadné, a Minótaurosz nem is védekezett!”

 

De a kör-labirintus jelképrendszer a legkülönfélébb formákban is felbukkan: vegyük a már említett Bábeli könyvtárat példának: A zsidó kabbala ismer egy "themurah"-nak nevezett permutációs eljárást, mely egy adott szöveg betűinek kombinációján alapszik. Borges könyvtára - mely természetesen körkörösen elhelyezkedő, hatszög alakú galériák labirintusából áll - ilyen könyveket tartalmaz, tehát egy szöveg valamennyi betűjének valamennyi kombinációját. Csakhogy itt a betűk száma végtelen, tehát     ez végtelen számú könyvet jelent, végtelen értelmezési lehetőséggel. Borges záróötletként még a végtelen oldalszámú könyv ötletét    is felveti,  ahol "minden látható lap ugyanolyanokra válna szét", és a "megfoghatatlan középső lapnak nem lenne hátoldala". Nos, egy ilyen könyvre valóban meg lehetne írni az Elágazó ösvényeket, talán még a Mandelbrot-diagramot is fel lehetne rajzolni a lapjaira...

 

Mindenütt a kör, a labirintus, mindenütt a világ megismerhetőségének lehetetlensége, és mindenütt, mindenütt a mágia.

 

Appendix

Végül adjuk át a szót magának Borgesnek. Talán nem közismert, hogy magyar vonatkozású verse is létezik. Lehet találgatni, hogy kiről is szól...

 


Jorge Luis Borges : AZ ELSŐ MAGYAR KÖLTŐHÖZ


E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.


Fordította: Somlyó György