Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szimbológia

Bevezetés a szimbológiába (részletek)

A szimbólumok fogalma az egyes kapcsolódó kutatásokban nem egységes és nem is megnyugtatóan tisztázott. Ráadásul a szimbólumok vélt vagy valós jelentéstartalmával kapcsolatosan tömegével jelennek meg a minden alapot nélkülöző, úgynevezett „ezoterikus” irodalom termékei, amelyek túlnyomó többsége igazolatlan és igazolhatatlan spekulációkon alapszik.

A prezentációk készítése során ellenben szükségünk van a szimbólumokra, és arra, hogy ezek jelentéstartalmát, vagy legalábbis a közönség átlagos felkészültsége szerinti lehetséges értelmezési tartományainak körét feltárjuk, még akkor is, ha egyértelmű, szótárszerű megfeleléseket nem várhatunk.

A kurzus során lehetőség van a szimbólumok teljesebb körű megismerésére, a szimbólumok elemzésére, az egyes szimbólumok transzmutációjának feltárására.

Bevezetés a szimbológiába (prezentáció az előadások anyagához)

crux.jpg

 

A szimbólum fogalma

A szimbólum (σύμβολον) szó, mint a legtöbb szakkifejezés, görög (ógörög) eredetű: a szün- (együtt-, össze-) és a ballein (rakni, dobni) szavakra vezethető vissza, hozzávetőleges magyar jelentése tehát: összerakás, egymás mellé állítás, egybevetés stb. Ez az általánosan használt fogalom etimológiai szempontból ugyan korrekt, ám a szimbólumok valódi természetéről keveset mond.

symbolon.jpgEgy másfajta, szintén hagyományosnak tekinthető szimbólumfogalom egy tárgy (pl. cserépedény, gyűrű vagy még gyakrabban érme, pénzdarab) két (vagy több) darabját jelenti, amelyek egykoron együvé tartoztak és a darabok tulajdonosainak kapcsolatára utal. Ez a fajta értelmezés a tradicionális mágiával, a mágikus gondolkodással mutat rokonságot: ami egyszer összetartozott, az mindig is kapcsolatban fog maradni, kerüljenek a darabok bármilyen távolra egymástól. A szüm-bólum ebben az értelmezésben az egy-ség fogalmával egyezik meg – megkülönböztetésül a két-ség fogalmától, amely a végleges elválást, és ily módon negatív, sőt katasztrofális jelentést nyer.

 

Noha a mágikus gondolkodásmód csak egy magyarázat a sok közül, a rc.jpgszimbólumok világát mindig is körülvette valamiféle titokzatos, misztikus légkör. Kétségtelen, hogy a szimbólumok között számos olyan akad, amelyek jelentése már eredetileg is csupán egy igen szűk körben volt ismeretes, és e kör tagjai mindent meg is tettek, hogy a szimbólumok jelentése ne kerüljön napvilágra. Az ókori, középkori titkos társaságok – gnosztikusok, szabadkőművesek, rózsakeresztesek stb -, tagjai számára a használt szimbólumok valódi jelentésének ismerete hasonlóképpen különböztette meg őket a többi embertől, és tette egymással szemben azonnal felismerhetővé őket, mint a kettétört érme.

 

A szimbólumoknak tágabb és szűkebb jelentést is tulajdoníthatunk. A közös elem valamennyi értelmezésben az, hogy a szimbólumoknak markáns konnotatív jelentést is tulajdonítunk, az eltérés főképp a konnotáció és a denotáció arányában mutatkozik.

 

Tágabb értelemben véve szimbólum minden olyan kép, jelkép, amely két adatállomány közötti egyértelmű leképezésre, összekapcsolásra utal, ilyen értelemben a kód fogalmával rokon. Szokás magát a nyelvet is egyfajta szimbólumrendszernek tekinteni, a vallási szimbolikában és a grafológiában egyaránt.

E tágabb jelentésben a szimbólum, mint kód jelentése ismert és elfogadott, a „kódszótár” hozzáférhetősége adott, a jelentésbeli problémák zöme főképp technikai jellegű.

 

A szimbólumok Peirce szerint

peirce.jpgA szimbólum tehát szemiotikai jel. E megfogalmazás tartalmához közelebb jutunk, ha Charles Sanders Peirce (1839-1914)  gondolatait követjük:
„A jel vagy helyettesítő (representamen) az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minőségben helyettesít. Valakihez szól, tehát az illető személy tudatában megfelelő vagy esetleg fejlettebb jelet hoz létre. Ezt a létrehozott jelet az első jel értelmezőjének nevezem. 
A jel valami helyett, tárgya helyett áll. E tárgyat nem minden tekintetben helyettesíti, hanem egy eszmére utalva amelyet olykor a helyettesítő alapjának neveztem.” 

A fentiek a szimbólumok – tágabb értelemben vett – fogalmának egyértelmű meghatározását adják. Peirce szerint:

  • Egy jelnek több tárgya is lehet. (Ez a megállapítás a szimbólumok többségére is igaz.)
  • A jel csak helyettesítheti és értelmezheti a tárgyat, de nem ismertethet meg vele. (a szimbólumok világában e megfogalmazás már nem teljesül szigorúan: a szimbólumok esetében előfordul, hogy a szimbolizátum helyet cserél a szimbolizálttal, a konnotátum összezavarodik a denotátummal és önálló életet kezd élni – ld. vallási, politikai szimbólumok)
  • A jel feltételezi a tárgy előzetes ismeretét. (Éppígy, mint a fenti megállapításban, ez sem feltétlenül igaz a szimbólumokra)
  • A jel olyan helyettesítő, melynek valamely értelmező a tudatában van. 
  • A hármas viszony első tagja a helyettesítő, a második a tárgy, a harmadik tag pedig az értelmezője. (Ez utóbbi két megállapítás változatlanul igaznak tekinthető a szimbólumokra is)

Peirce felosztása szerint – amelyben a szimbólumok már eredetileg is helyet kaptak – a jelek három, úgynevezett trichotomia szerint oszthatóak fel, a szimbólumok tárgyalása szempontjából a második trichotomia releváns: Ez a felosztás azon alapszik, hogy milyen a jel (helyettesítő) és a jelzett tárgy kapcsolata, milyen a jel és tárgya, illetve az értelmező közötti viszony. 

Mindezek alapján Peirce három fogalom magyarázatát adja meg:

  1. Az ikon olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra pusztán saját jellemzőivel utal. Azaz az ikon jelként csak akkor működőképes, ha van ilyen tárgy. Pl.: mértani vonalat helyettesítő ceruzavonás. 
  2. Index: oly módon utal az általa jelölt tárgyra, hogy az a tárgy rá valóban hatást gyakorol. Ha a tárgya semmivé válik, akkor elvesztené az őt jellé tévő tulajdonságát. Pl: a lövés jeleként golyó nyomát lehet észrevenni. Vagyis az index a tárgyra nem azért utal, mert hasonlít rá. 
  3. Szimbólum: olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra olyan törvény segítségével utal, amely rendszerint általános eszméket társít egymással és működésével azt a következményt vonja maga után, hogy a szimbólumot úgy értelmezzük, mint ami a tárgyra utal. A szimbólumot főleg az a tény teszi jellé, hogy jelként használjuk és így is értik meg.  

Peirce tehát a  2. trichotomia 3. jelfajtájaként definiálja a szimbólumokat, és, mint fentebb arról már volt szó, egyfajta kódszótárt, törvényt rendel hozzájuk, amely segítségével azokat értelmezhetjük. Peirce a trichotómiák segítségével a jelek tíz osztályát vezeti le, ám ezek közül némelyik a mi szűkebben értelmezett szimbólum-fogalmunkkal mutat rokonságot (ld. később), pl. a minőségjelek. 

A prezentációs szimbológia tehát ugyan Peirce szemiotikáján alapszik, azonban a prezentáció során – tudatosan vagy anélkül - használt szimbólumok konnotációjával kapcsolatban nem jutunk sokkal közelebb a megoldásokhoz, bár hangsúlyozni kell, hogy „receptszerű” megoldások természetesen nem léteznek.

 

Eco szemiotikája

umbertoeco.jpgUmberto Eco (1932-2016), akit a nagyközönség – így a prezentációk feltételezett közönsége is – elsősorban íróként ismer, a szemiotikát több szempontból megújítva és felosztva, a szimbólum-fogalmat is lényegesen gazdagította. Műveiben, elsősorban a Foucault-ingában hemzsegnek a szimbólumok, amelyek a legkevésbé sem a csapongó, írói fantázia szülöttei, mint a felületes olvasó gondolhatná, hanem egy zseniálisan átgondolt és aprólékosan megtervezett – bár virtuális – világ részei.
Eco szemiotika-, illetve szemiózis-fogalma lényegében megfelel a prezentációs szituációknak, amelyek formai-tartalmi jegyeit az előzőekben tárgyaltuk. A közönség, mint befogadó, számos új adattal találja magát szemközt, és ahhoz, hogy ezekből információ legyen – az adatoknak a TAS-sal (teljes adatstruktúrával) való adekvát értelmezése megszülessék – az adatokat hordozó jeleket megfelelően fel kell dolgozniuk, akkor is, ha ezeket a jeleket egyelőre semmihez sem tudják társítani.

Eco a „közelítés” jelenségével utal erre, szélsőséges példákat felhozva, pl. a kacsacsőrű emlős esetét : a British Museum tudósai évtizedekig vitatkoztak, hogy az Ausztráliából származó állat csupán a preparátorok rossz tréfája volt-e, vagy valóban létezik ilyen teremtmény, és ha igen, akkor emlősről, vagy madárról van-e szó. Ez az eset és még néhány hasonló (pl. Marco Polo és az orrszarvú, Moctezuma és a lovak) vezette el Eco-t a kognitív típusok megalkotásáig. A kognitív típus az ezidáig ismeretlen dolgok első észlelésekor jön létre, és ez szükséges a későbbi sikeres referáláshoz.
A kognitív típus megalkotásához – a korábbi megállapításokat továbbgondolva – tehát szükség van egy eleve adott TAS-ra, és ebből az originális TAS-ból vett adatokkal kíséreljük meg az újonnan befogadott adatok értelmezését. Sikeres folyamat esetén az új adatok beépülnek a TAS-ba, és alapján képezik további kognitív típusok megalkotásának.

A folyamat kétirányú is lehet: nemcsak a valóságban szereplő, újonnan befogadott adatok értelmezhetőek ilyenformán az originális TAS adataival, hanem fordítva: a képzelet, a gondolat világában létrehozni kívánt új entitás szükségképpen a már megismert adatok alapján lehetséges. Jó példa erre a sárkány, mint az egyik legszélesebb konnotációval rendelkező szimbólum: Amikor a festők, rajzolók sárkányt akartak rajzolni, szükségképpen létező állatok (gyík, kígyó, denevér, ragadozó madarak stb.) testrészeiből kényszerültek „összerakni” a sárkány alakját. A földtörténet korábbi időszakaiból, például a mezozoikumból azonban gyakran kerültek elő hatalmas csontok, fogak, amelyekre eredetileg nem volt magyarázat, ám az első észlelést követően gyorsan összekapcsolódhatott ezek megléte a sárkány fogalmával – és mai tudásunk alapján ez az összekapcsolás meglehetősen helyes is volt.

Eco szerint, ezen túlmenően,  léteznek bizonyos (prelingvisztikus) jelentésalkotási tendenciák, azaz vannak bizonyos jelentésosztályok, amelyekre az ember veleszületett módon ráhangolódik. Ez a lingvisztikai megállapítás a grafikus jelekre is igaz (ld. később).

A kognitív típus megalkotása a prezentációs szituációban is nyomon követhető: Ha a közönség merőben újszerű vizuális adatstruktúrákkal találkozik, akkor is képes az adatstruktúra viszonylag gyors értelmezésére és a következőkben már az értelmezett struktúrákat az originális TAS-ba építve követni és feldolgozni a látottakat.

Minden prezentáció – a „jó” prezentáció – tehát kialakítja a maga elemi szimbólumrendszerét és a továbbiakban, ha a prezentőr ezt tudatosan építi, következetesen használja is.

 

Jung szimbólumelmélete

jung.jpgA szimbólumok definiálása terén a legnagyobb hatású munkát Jung végezte el. Az archetípusok tanulmányozása során, mintegy „mellékesen” a szimbólumoknak is használható taxonomizálást végezte el. Jung szerint „az archetípus …a platóni értelemben vett »idea« szinonimája.”   A platóni ideák pedig az analógiás gondolkodás révén szimbólumokat szülnek (elsősorban az álmokban, de a művészetekben, szakralitásban is). Elmélete szerint a „tudattalan”  ilyen szimbólumok révén kommunikál a tudatos énnel. Miután azonban a tudattalant is kétfelé osztja a jungi elmélet: személyes és kollektív tudattalanra, és a szimbólumokat az archetípusokal együtt átörökíthetőnek, veleszületettnek véli (és ebben látja a szimbólumok egyetemes előfordulásának magyarázatát), felmerül a (metafizikai) kérdés, hogy a szimbólumok keletkeztek-e egyáltalán . 

 

(Folytatás: T. Várkonyi Attila: Bevezetés a szimbológiába)